Miután eldugtam a fiaim elől a húsvétkor gyűjtött csokikészletet, valahogy lépten nyomon belebotlottam az édes falatokba.
Napközben jól tudtam magam tartani a diétához, de amikor hazaértem mindíg elgyengültem.
Érdekes módon a bevásárlás során simán megállom, hogy csokit vagy édességet, vagy isten ments csipszet vegyek magamnak, de otthon...
Valahogy az ajtó előtt kint marad az akaraterőm.
Vagyis mivel én tudtam a csokilelőhelyekről, - esténként miután a napi robot, házimunka edzés és gyereknevelés után nagyjából este tíz körül ágyba estem- valahogy mindíg akadt egy csokinyuszi amit szépen elmajszoltam.
A pillanatnyi örömérzet persze minden lelkiismeret furdalásomat elnyomta. Napközben pedig simán elhitettem magammal, hogy egy csokinyuszi biztos nem számít, meg hogy ennyi cukor még az én szervezetemnek is kell.
Biztos ti is tudnátok egy jó csomó ilyen önámító kifogást felsorolni. Én nem sorolok többet, így is épp elég ciki, hogy ilyen vagyok.
... aztán jöttek a pofonok.
